9. rész

Arra ébredtem, hogy egyenesen a szemembe süt egy vékony napsugár. Átfordultam a másik oldalamra, mert nem volt még kedvem felkelni. Addig-addig forgolódtam míg le nem estem az ágyamról. Kinyitottam a szememet, (ugyanis még minig csukva volt) egy pár Supra cipővel találtam magam szembe. Óvatosan végig néztem a cipő gazdáján majd elmosolyodtam.

-          Jó reggelt csipkerózsika! – ült le mellém a földre.

-          Azért jöttél hogy a csókoddal felébressz? Mert akkor visszamászok az ágyba. – nevettem el magam.

-          Itt nem felel meg?

-          Hát így nem olyan az érzés, de nekem megfelel. – mosolyogtam rá.

Justin megemelt, majd felrakott az ágyba. Jó alaposan be is takargatott.

-          Na akkor csukd be a szemed! S Aludj!

Szófogadó voltam, becsuktam a szemem. Justin közelebb hajolt hozzám, majd megcsókolt.

-          Na így már jobb. – nyitottam ki a szememet.

-          Örülök neki. – nevetett.

-          Amúgy hogy-hogy itt vagy? – érdeklődtem.

-          Nem hívtál, gondoltam hogy alszol. S erre jártam mondom benézek.

-          Nagyon jól tetted. – ültem fel. – Megyek letusolok. Megvársz?

-          Meg, ha eljössz velem kajálni, mindjárt éhen halok. – nevetett fel.

-          5 perc és vagyok.

Becsuktam magam mögött az ajtót. A szennyest beleraktam a tartójába majd megengedtem a vizet. Testemet teljesen átjárta a meleg víz. Felfrissültem. A következő pillanatokról már nincs sok emlékem.

 „Elviselhetetlen fájdalom járta át a testemet. A vízcseppek szinte égették a testemet. Próbáltam kiszállni a zuhanyzóból de nem sikerült. Testem összecsuklót alattam, majd a fejemet belevertem a parkettába. Hatalmas zajjal történtek ezek, így Justin meghallotta s a segítségemre sietett. Óvatosan rám tekerte a mellettem heverő törülközőt, majd a telefonjával hívta a mentőket.”

-          Nézd! Kinyitotta a szemét!! – hallottam egy nagyon irritáló hangot. Felismerhetetlen volt számomra.

De valóban kinyitottam a szememet, s ekkor eszméltem rá, kórházban feküdtem. Nem láttam semmit jól, homályos volt minden.

-          Mis. Parks, ha hall engem próbálja megemelni a kisujját! – utasított egy morgó hang.

Mivel hallottam így megpróbáltam válaszolni, de nem jött hang a torkomból!! Nagyon bepánikoltam, hogy lehet az hogy nem tudok beszélni?! Elment a hangom? Szörnyű érzés volt. Megpróbáltam hát felemelni a kisujjamat, na az már ment. Az orvosok kitűnően fogadták a hírt miszerint hallom őket, vagyis inkább hogy élek. De ezt ők nem mondták, pedig nagyon jól tudom.

-          Elnézést, bejöhetek? – lépet be egy másik alak az ajtón.

Ismerős volt, mintha láttam már valahol. De nem tudtam felismerni, homályos volt minden körülöttem.

-          Sajnálom, de most még csak szűkebb hozzátartozok jöhetnek be.

Aha, szóval ő nekem nem rokonom. Akkor kicsoda? És miért van itt?

-          De csak had köszönjek be, meg amúgy is hoztam neki virágot. Legalább azt ad adjam át neki. – szakította félbe a gondolataimat.

-          Tekintettel vagyok önre, hogy mindennap bejött meglátogatni. Vagy ha nem is jött be de akkor felhívott minket. Legyen. Kap 10 percet, de utána ne zaklassa. És kérem ne tegyen olyat amitől újra komába eshetne. – legyintett az egyik árnyék.

Héé, ácsi! Minden nap bejött? Ki ő nekem? Meg mi az, hogy komába voltam? Akkor ezért nem tudok beszélni? Még is mi a fene történt?!

-          Hát szia. – ült le mellém. – Hoztam neked virágot. – mutatót fel valami piros foltot. – Tudod nagyon rám hoztad a frászt azon az estén. Azóta is rémálmim vannak, ahogy a tested.. – kereste a megfelelő szavakat. – Élettelenül feküdt előttem, és én nem tudtam mit csinálni, csak várni, és bízni, hogy valaha felébredsz. – nyelt egy nagyot. – Kicsit kínos így beszélni, hogy csak nézel és nem válaszol. – dörzsölte meg idegesen a tarkóját.

Nagyon is szerettem volna beszélni, rengeteg kérdésem volt hozzá. De még is hogy beszéljek ha nem tudok?! De hogy ne érezze magát kellemetlenül amiért csak ő beszél, a kezéért nyúltam amit szorosan mellettem tartott. Átkulcsolta a kezemen az övét, s mellém rakta.

-          Ideje lesz mennem. Elég volt neked ennyi sokk mára. – állt fel mellőlem majd megpuszilta a homlokomat.

Szememmel végigkísértem ahogyan elhagyja a szobámat, majd kilép az ajtón. Legszívesebben ordítottam volna, hogy maradjon. De nem tudtam, így hagytam elmenni. Csend lett a szobámba, csak egy műszer szólalt meg mellettem, miközben levegőt vettem.