10. rész

Az utóbbi 3 hétben nem történt velem semmi érdekes. Folyamatosan vizsgálatokra kellet járnom, vagyis inkább gurulnom, igen tolókocsis lettem. De nem örökre csak egy kis időre, míg teljesen rendbe nem jövök. Ami lehetetlen, hiszen úgysem jövök teljesen rendbe. Beszélni most már teljesen tudok, de a legfontosabb, aki miatt könnyebben mentek a dolgok az Justin. Mindennap bejött hozzám, mindenben segített. És teljesen, menthetetlenül beleszerettem. Egészen a mai napig úgy gondoltam, hogy boldogak vagyunk együtt..

Akkor kezdjük is az elején…

Reggelem ugyan-úgy indult ahogyan szokott.  Nővér jött megfürdetett, (egyedül nem tudok) aztán elvittek leleteket venni, megnézni hogyan javulok. Szóval a szokásos. Vissza a kórtermembe már egyedül jöttem/gurultam. Amúgy tökre élvezem, kaptam kis cuki csengőt rá, szóval vigyázzatok! Egy igazi Forma-1 pilóta lettem, ja nem. De a szobámba már nem voltam egyedül. Justin várt rám.

-          Mit mondtak? – puszilta meg az arcom.

-          2-3 nap és már haza mehetek. – vigyorogtam rá.

-          Annak örülök.

-          Justin, mond mi a baj. – néztem rá.

-          Nincs semmi. – próbált mosolyogni. Próbált..

-          Látom rajtad. Ennél rosszabb már úgysem lehet. – mutattam végig magamon. – Majd ketten átvészeljük. – gurultam hozzá közelebb.

-          Éppen ez a baj Mia… Nincs olyan, hogy – hatásszünet. – Ketten. Szeretlek, de amíg te komában feküdtél, én teljesen idegroncs voltam. Minden telefoncsörgésnél idegbajt kaptam, nehogy azért hívjanak mert meghaltál. Nem tudtam enni, inni. Folyamatosan hánytam.

-          Mióta tart? – vágtam a szavába.

-          Lassan 2 hónapja. – sóhajtott egy nagyot.

-          Justin! Kérlek menj el!! . szólítottam fel.

-          Mia, had magyarázzam meg. Kérlek. – fogta meg a karomat.

-          Csak menj innen! És hagy békén! – töröltem le a könycseppeket az arcomról.

-          Kérlek ne tedd ezt velem! – hullajtott el pár könnycseppet.

-          Mit ne tegyek meg? 2 hónapon keresztül más nővel voltál.. Kérlek, könyörögöm ne nehezítsd meg a helyzetemet, fogd a cuccod és menj el. Lépj ki végleg az életemből! – tört ki belőlem a sírás.

-          Örökké?

-          Örökké!

-          Meg engeded, hogy…

-          Nem! Menj és hagy békén!

-          Kérlek ne csinálj majd hülyeséget. – nézett rám a könnyeivel küszködve.

-          Nem fogok, elhiheted. Miért csinálnék pont miattad? Ne nevetess már. – nevettem el magam kínosan.

-          Tudod ez most fájt. – nézett rám.

-          Mert szerinted nekem nem fáj? Nem fáj amit csináltál?

-          De..

Nem beszéltünk többet, megfogta a cuccát és kisétált. Kisétált az életemből. Végleg. Olyan érzésem volt mintha valaki összeakarta volna nyomni a mellkasomat. A szívem olyan szinten fájt, hogy ha egy autó elütne az meg se érezném. Kivettem a fiókomból egy kést, majd eldugtam a zsebembe. S bementem a fürdőszobába. Elővettem a telefonomat, s elindítottam a videót. Kivettem a kést a zsebemből, majd óvatosan végighúztam a hasamon. Kibuggyant rajta  tűzvörös vérem. Majd újból áthúztam rajta a kést de most erőssebben. A vérem már patakokban folyt rajtam, hasamon már nem volt olyan rész ahol nem lett volna felvágva.

-          Azt mondtad ne csináljak hülyeséget. Hát nem is csináltam. – néztem bele a telefonom kamerájába.

„Sikeresen elküldve”

Hatalmas hülyeséget csináltam, de ha már én szenvedek akkor szenvedjen már ő is kicsit.