15. rész

Holnap lesz az életem legnehezebb napja. Ugyanis holnap újra találkozni fogok Justinnal. Hogy miért is? Nos ugorjunk vissza pár nappal ezelőttre.

-          Mia! Mia! Ébresztőőő! – ugrándozott az ágyamon Dorrit.

-          Hasadra süt a nap. – húzta le a takarót rólam Austin.

-          Ne akard, hogy hozzak egy vödör vizet! – fenyegettek meg.

A víz szó hallatán szemem egyből kipattant. Mintha puskából lőttek volna ki, annyira igyekeztem a fürdőszobámba. Két okból is. 1. Ma nagy nap lesz, végre megünnepeljük az érkezésemet. Igaz, hogy már legalább 1 hete itt vagyok. De nekik nem számít. Meg amúgy se ért volna rá mindenki. Szóval úgy jött a pénteki nap. 2. Ők nem viccelnek, ha azt mondják, hogy hozzák a vizes vödröt. Hogy kik tartoznak az „ők” csoportba? A barátaim. 15 éves koromig minden nyaramat itt töltöttem, azért vannak itt barátaim. Nem sok, de van.

Felkaptam a szekrényemből egy szürke pólót, egy virágmintás gatyót, megspékelve egy fekete sállal. Hajamat copfba fogtam s kész is voltam. Nem valami kellemes látványt nyújtott a tükörképem. Hullafehér arc, kisírt szemek, fogytam vagy 5kg szóval mint egy anorexiás is. Jó látványt nyújtottam. Nagyon. És hogy ez miért van? Pontosabban kiért… Justinért. Mindenről ő tehet, vagyis nem ez hülyeség, én tehetek róla. Én tehetek róla, hogy ő most Selenával van. És hogy tartja a mondás? „Ha két ember boldog együtt akkor hagy őket békén!” Én megfogadtam a tanácsot, békén hagytam őket. Nehéz volt, iszonyatos kísértést éreztem, hogy kapcsolatba lépjek vele. De minek? Lassan már 3 hét telt el, és semmilyen életjelet nem mutatott felém. Rengetegszer lejátszódott a fejembe az a jelenet amikor írok neki egy üzenetet, hogy mennyire bánok mindent, mennyire hiányzik. És másnap reggel megjelenik a házunk előtt egy csokor rózsával a kezébe és minden happy end. Megenné, megtenné ha ez egy film lenne. Állná az esőbe míg ki nem megyek hozzá. Szorosan magához húzna, s megcsókolna. Megtudnánk csinálni ha ez egy film lenne. De miért nem egy film? Miért kell szenvedni miközben a filmekben minden csupa-csupa boldogság? Nem értem… Nem is fogom megérteni.

***

-          Jó reggelt! – köszönt nagyi és nagypi(?) Hmm mindegy…

-          Jó reggelt! – köszöntem vissza. – Hatra kell ott lennem Dorriték. – haraptam bele az egyik pirítósba.

-          Viszel magaddal valamit? – kérdezett nagypi (?)

-          Nem tudom. Nem hiszem. – feleltem.

Befejeztem a reggelimet, majd úgy döntöttem elmegyek kicsit úszni. Semmibe nem vagyok tehetséges. Nem tudok énekelni, táncolni, hangszereken játszani, rajzolni, nem vagyok hajlékony se. De egyvalamihez tényleg értek. Imádok úszni, legnagyobb álmom delfinekkel úszni. Már régóta gyűjtök rá, de valahogy a pénznek mindig lábakell…

***

Belépve az uszodába megcsapta az orromat az, az ismerős illat. Nem tudom megfogalmazni milyen illat volt. De tényleg nagyon hiányzott.

Ledobtam magamról gönceimet, majd nekifutásból belevetetem magamat. Testemet ártjárta a hidegvíz. Felfrissülés volt. Hajamat hátra fésültem a kezemmel, majd kiszálltam s ismét ugrottam egyet a vízbe.

-          Parks? – szólított meg valaki.

-          Kydd? – döbbentem le.

-          Az ugrástechnikád még minig hibátlan, és nem láttam még senkit aki ilyen szabályosan csinál hátraszaltót.

-          Köszönöm. Azt hiszem. –vakartam meg a tarkóm.

-          Dicséret volt. – nevetett. – Amúgy miújság? Jobban vagy már? – ült fel a medence szélére.

-          Nincs semmi érdekes… Igen már sikerült túltenni magam anya halálán. Már amennyire lehetett. – suttogtam. – Na és veled? – követtem a példáját és felültem mellé.

-          Velem se több. – nevetett. – Amúgy nem érdekes, hogy lassan 3 éve nem láttuk egymást, de nincs mit mesélni magunkról?

-          Kicsit. – nevettem fel.

-          Úszunk egy versenyt Parks?

-          Verseny? – csillant fel a szemem. Mehetünk!! – pattantam fel mellőle.